A költő szellemi útjai

Rádióbeszélgetés Völgyi Tóth Zsuzsával

A Litea Könyvműhelyben Bakó Annamária és Körmendy Zsuzsanna köszöntötte népes közönséggel a hetven éves Kodolányi Gyulát. De nemcsak születésnap volt ez, hanem főleg könyvbemutató. Megjelent az alkalomra a Járj, merre tetszik című válogatott verskötet is, amely teljesen felborítja a kronológiát és a szokásostól eltérően a költő új verseivel kezdődik. De megtaláljuk benne a 70-es években írott költemények jó néhányát is. A jelenleg s már egy ideje Shakespeare igézetében élő Kodolányi Gyulát otthonában kerestem fel egy nyugodt beszélgetésre.

Kodolányi Gyula – Az 1960-as években, a 60-as évek második felében már úgy tájékozódtam, mint egy költő, noha alig írtam még verseket. Akkor sokan ráéreztünk arra hirtelen, hogy az amerikai költészetben van a legtöbb energia, a legtöbb vitalitás és a legtöbb szín és izgalom. Például Pilinszky volt az, aki ebben az időben ezt meg is fogalmazta. És nálam ez a másik hivatásommal is egybeesett, hiszen angol szakosként amerikanista lettem, a saját döntésemből. Úgy lettem amerikanista, hogy igazán az egyetemen nem is tanították a mai amerikai irodalmat, és később ennek tanára lettem az egyetemen.

Völgyi Tóth Zsuzsa – És fordította is a költőket.

K.Gy.: Igen, elkezdtem fordítani, és fordítok máig is, bár csak ritkán érek rá. Amikor az ember ilyen hosszú ideje él együtt egy másik nyelvvel, és az idegen nyelv verseivel és költőivel, nagyon közel kerülnek hozzá, szinte testi-lelki közelségbe, és az árnyalatokra már úgy érez rá az ember, mint az anyanyelvén, vagy az anyanyelve költőinél. Ennek a közelségnek köszönhetők az újabb ciklusom versei,  ahol a versek elindítója egy-egy fél sor, egy szókapcsolat egy Shakespeare szonettből. Ez arra is példa, hogy költő számára a nyelv maga  is ihlet. Nemcsak  a nagy érzelmeink, felismeréseink sodrában tudunk verseket írni, hanem egy mondattöredéktől is beindulunk, amit az utcán hallunk fél füllel egy idegentől, vagy egy fordulattól, amit egy másik költőtől olvasunk. Divatosak is lettek az ilyen töredékek nagyon korunkban, vendégszöveg címen. Ezek a szövegek tehát ránk ugyanúgy hatnak, mint egy elemi élmény, mert a nyelvvel való kapcsolatunk ennyire elemi és érzéki. Úgy is mondhatnám, hogy olyanok ezek a kiemelt idézetek és talált szövegek, mint egy Rorschach-teszt tintapacnija, amely számtalan személyes asszociációt indít el. Ha elolvasok, felidézek magamban egy erős fél sort egy Shakespeare-szonettből, az végigfut bennem, a pillanat belső lerakódásain, és a jelentések, hangzások sorait indítja el. Végül is ezek egyikén-másikán elindulva alakul ki bennem egy ilyen vers – amely lehet szabad fordítás, improvizáció, irónikus szembefordulás, vagy egy szócsokor végigjátszása – de mindenképpen saját vers.

V.T.Zs.: Ezekkel az új vagy viszonylag új versekkel kezdődik a kötet, és később találkozhatunk benne a régebbiekkel. A könyvet olvasva, amely a pályát ilyen sajátosan követi végig, az tűnik ki rögtön egy nagy merítésből, hogy milyen sok ebben a költészetben a bensőséges, sajáttá lett világirodalmi áthallás és  inspiráció, versek, költők  tudatos felidézése. Rengeteg ilyen szólam merül fel a kötetben, amit végig lehet kísérni, s amelyek mind sajátosan de természetesen épülnek be Kodolányi Gyula költészetébe. Mennyi ebben a játék, hogy a költő szándékosan nyílik fel bizonyos műveknek, és hagyja, figyeli, hogyan hatnak rá? Milyen értelemben nevezhető ez hatásnak?

K.Gy.: A hatás szó kétarcú, veszélyes. Nagyon vissza tudnak élni vele az irodalomtörténészek, kritikusok. Most olyan költőkről beszélünk, akiknek hangját, hullámzását befogadtam és átengedtem magamon, és ezt igen gyakran jelzem is. Ezek nem pusztán külföldiek. Magyarok is vannak természetesen, vannak magyar költészeti áthallások is a verseimben, de kétségtelen, hogy a pályám elején nagyon nagy jelentősége volt számomra a kortárs amerikai költőknek, akik közül sokakat  személyesen is a barátomnak mondhattam, mondhatok. De így hatott rám a francia prózavers is, és az improvizációkat író költők. De mindez, én azt gondolom, ezek szintetikusan belekerültek egy spektrumba, ami az én személyes és magyar spektrumom.

V.T.Zs.: Hogy ha már Az Üzenetek W.Sh.-től című szonettciklusról kezdünk beszélni, vagy magáról Shakespeare-ről,  azért ez egyfajta képzeleti, beleérzési játék is, amelynek során egy kicsit belebújik az ember a másiknak a bőrébe, és ez sosem állt  távol magától a műfordítástól sem. Szóval, hadd kérdezzek rá ismét a játék szerepére.

K.Gy.: Közhely, hogy nem lehet a művészetet szétválasztani a játéktól – de ritkán beszélünk ennek mértékéről, jelentőségéről. Hogy úgy mondjam, a játék nagyon komoly és nemes dolog. Vannak például programszerűen komoly művészek, akikkel kapcsolatban eszünkbe sem jutna a játék szerepe, holott, ha megnézzük, helye van náluk is. A mesterségnek az egyik alapeleme a játék, a kisérletezés. A játék eleme felbukkan a formateremtésben is, hiszen a művészet forma nélkül nem létezik. Tehát még a látszólag a legszabadabb formájú művek is olyan alkotások, ahol nagyon fontos szerepet játszik a struktúra. Ahol struktúra van, ott már ismétlések lépnek be, ott már belépnek azok modulációi. A másik lehetőség, ami határtalan, az a nyelvvel való játék. A szavak jelentéseiben való elmélyedés, amikor a költő ráérez, hogy egy szó mögött fölcsillan az egész múltja, etimológiája. Az, hogy ezt a szót a nyelvünk több ezer év óta hozza magával és mi minden rakódott rá. És természetesen ugye, ez az angol nyelvvel is csaknem így van esetemben, amit  tényleg elég behatóan ismerek. Nem kérdés, hogy én sokaknál nagyobb teret engedek a játéknak tudatosan is az írásban – és a vers ezt meghálálja, mert ez az oldottság nyit fel új belső tereket, és felismerésekkel ajándékoz meg.

V.T.Zs.: Már beszélgettünk más alkalommal is ezekről a Shakespeare-szonettek ihlette versekről, de beszéljünk azért újból róluk, hiszen ezek egy nagyon fontos és hosszú korszakot nyitottak az Ön pályáján, az elmúlt hét évet. 
K.Gy.: Én magam is szívesen hoztam ezeket ezúttal is a középpontba, mert költőileg engem ez a ciklus foglal le ebben a pillanatban, mert ezt a ciklust még mindig írom. S ezért is tettem ezeket a verseket a kötet élére, mert azt gondolom, hogy az olvasó is meg fogja érezni, azt, hogy itt egy nagyon eleven, élő dologról van szó, ami a költőt nagyon izgatja. Nagyon sok fajta ihlet bukkant fel ezekben a versekben, amióta a sorozatot írom, de már azt megelőzően is, amikor belsőleg készültem erre a feladatra. Talán merészség ezt mondani, de mint egy személyes barát, oly közel kerültem nemcsak a költő Shakespearehez, az emberhez is. Ösztönös sejtéseim vannak róla. Érzem, „mi fér bele” ebbe a személyiségbe, és mi nem. Holott a versek megírásához talán ez nem is okvetlenül lett volna szükséges. De hát berántott az örvény. Shakespeare alakját rengeteg utólagos ferdítés meg legenda veszi körül, és ezek között vannak tetszetős és divatos spekulációk, mert minden kor a saját tükrét keresné benne. De a valóság az, hogy ha akarunk, nagyon sok biztosat tudhatunk meg róla. Noha nem hagyott hátra egyetlen személyes iratot sem, sokszáz helyen említik meg őt életében a legkülönfajtább iratokban Angliában – levelekben, naplókban, színlapokon, cenzori engedélyeken, periratokban, pamfletekben és kritikákban. És miután Anglia  szerencsésebb történelmű ország és az angol irattárakat nem dúlták fel évtizedenként vagy évszázadonként és nem égettek mindent föl és nem szórtak mindent szét hódítók és elvakult boszorkányüldözők, fantasztikusan izgalmas dolgok kerülnek elő még manapság is, és ezeket a Shakespeare filológusok összerakják, mint ahogyan a detektívek raknak össze egy személyiségképet a bűnözőről és kialakul valami. Tehát Shakespeare figurája összerakható a rengeteg apró említésből és azt gondolom, hogy egy kellően empatikus író élővé tudja álmodni. 
  Gondolom, hogy fontos ez az  emberi közelség, még akkor is, ha a versciklus ihletét nem Shakespeare, az ember élete, hanem a páratlan szellemi és nyelvi erejű költő szavai adják. 
 Azért is megkapó ez a személyiség, mert nagyon mai ember is volt ő, egy  bonyolult, veszélyes korban. Nem véletlen, hogy Harold Bloom Shakespeare-könyvének ez az alcíme: Az emberi feltalálása. Bloom a drámákat tárgyalja, amelyek mai érvénnyel, zseniális pszichológiával  teremtik meg az emberi indítékok, karakterek sokarcúságát. Az Erzsébet-kor  nagyon hasonlatos volt a mi 50-es, 60-as éveinkhez akár, hiszen Anglia akkoriban rendőrállam volt, amelyben a katolikusokat, „kémeket”, de még a szélsőséges protestánsokat is üldözték. Shakespeare családja egy titkos katolikus család volt – a költőnek több oldalági rokonát kivégezték, mint katolikus papot vagy jezsuita térítőt. Tehát ő úgy keveredett bele Londonban a legmagasabb arisztokrata és írói, tudósi köröknek a társasági életébe és szellemi életébe, hogy családjáról, rokonságáról bölcsebb volt hallgatnia. Bölcsebb volt előadnia a bámész és elfogódott vidéki opportunistát, aminek irígyei csúfolták. Átélte a kor összes félelmét és szörnyű feszültségét, de egy lépés távolságot tartott mindettől, hogy őbenne összeállhasson  a teljes kép, az a teljes kép, ami az akkori Anglia volt, a tömérdek feszültségével, sírásával és nevetésével. Hiszen az egyik oldalon ott voltak a katolikusok, akik azért még erősek vidéken, egy másik oldalon pedig már ott gyűlik Cromwell szélsőséges puritánjainak a tábora, és Shakespeare pontosan látja, hogy ezek a puritánok át fogják venni a hatalmat és be fogják tiltani a színházat és ez az egész óriási Erzsébet-kori virágzás el lesz tüntetve a föld színéről. Meg vagyok róla győződve, hogy emiatt a végzetes sejtés miatt hagyta abba az írást ereje teljében, aránylag fiatalon. Szemben barátjával, Ben Jonsonnal, ő már nem akart részt venni a Stuartok üres és nagyzoló barokk közjátékában, amelyben a bombasztikus látvány vette át az irodalom szerepét. De nyilván az ízlése is idegenkedett mindettől.

V.T.Zs.: Látom, egész estét tölthetnénk el ezzel a témával. De engedje meg, hogy visszatérjek fiatalsága modern hatásaihoz. Ugye, volt annak idején az elveszett nemzedék? Akik visszatértek Amerikából Európába. Megpróbálták megkeresni a modern francia gyökereket. És az előbb szintén a franciák is szóba kerültek, akik erősen Amerika felé fordultak a 60-as, 70-es években. Tehát hogy minthogyha volna a modern irodalomban egy kölcsönhatás az amerikai és a francia között, amelynek iránya váltakozó. Magyar költő esetében hogyan működik mindez? Melyek az élő kapcsolatok? 
K.Gy.: Valóban, 1960-ig az amerikaiak nagyon figyelnek Párizsra – szinte jobban, mint az angolokra, bár egyes britek – írek! - , Joyce, Beckett és Durrell hatása is erős rájuk. A hatvanas évek közepén azonban, amikor az egzisztencializmus kifáradt, a franciák fordulnak Amerika felé. Körülbelül akkor, amikor mi is felismerjük, itt Magyarországon, az amerikai művészet meghatározó impulzusait – erről sokat írtam Amerika ideje című esszékötetemben. Másfelől, nyilvánvaló az, hogy a francia költészet és szellem hatása mindig nagyon erős maradt a magyar költészetre – bár a viszonyról a francia földön is sikeres Illyés azt írta egyszer egy keserű pillanatában, hogy az egyoldalú szerelem maradt. Mégis, meghatározó az ízlésünkben a francia igazodás, és ennek szerintem mélyebb mentális okai vannak, mint a napi divatok. Mostanában ugyan felbukkant egy törekvés, amely a magyar irodalom élő kapcsolatait át akarja orientálni a tényleges és metaforikus Berlinre, azonban én úgy látom Hamvassal és Babitssal és másokkal, hogy a magyar temperamentum és a magyar irodalmi tradíció igazából latinos, a  mediterráneum és a latin áttetszőség és ráció felé nyitott hagyomány, amely vonzódik az érzékelés angolszász zsenialitásához is. Az oroszhoz meg az amerikaihoz is. Legkevésbé a német irodalomhoz. Így látom ezt, bár Rilkét nagyon szeretem. Hiba volna organikus kötődéseinket elvágni, de nem is fognak azok elszakadni, olyan régiek és erősek. 
V.T.Zs.:Hogyan látja a viszonyát, mint költő, a posztmodernséghez? 
K.Gy.: Kérdése jogos, éppen az Üzenetek kapcsán. Nyilván posztmodern érzékenység is munkál bennem e szonettek írásakor, miközben a posztmodern filozófia java része számomra érdektelen, az életérzés programként taszító.  Mégis, nem vitás, hogy sajátosan posztmodern vonás az, hogy nagyon érzékeny vagyok arra, hogy az emlékezetes szöveg, úgy, ahogy egyszer kimondták és leírták, páratlan hitelességet és energiákat foglal magában. És izgat az, hogy ha azt behelyezzük egy másik környezetbe, akkor abból mi lesz? Tovább tudjuk-e éltetni, ki tudunk-e belőle hozni másfajta szikrákat, energiákat. Hiszen erről is szó van a Shakespeare szonettekből vett félmondatok esetében, amelyekre egész verseket tudok írni. Tehát egyszerre van ott a shakespeare-i világ, az én világom is, a régi és mai  angol világ, de ez a magyar világ is. Nagyon sok mindent lehet beleszőni e szonettekbe, nagyon sokféle verseket lehet írni e félsorok inspirációjából. A rövid válaszom tehát az, hogy nem kérdés, én is korom gyermeke vagyok. 
V.T.Zs.: Fontosabb-e ez a Shakespeare-inspiráció, vagy a hagyományhoz való viszony, a modernista hatásnál, amely a 70-es években éltette verseit? 
K.Gy.: Nem hiszem, hogy a választóvonal oly éles volna korai és kései költészetem közt. Erre később még visszatérnék. De nem vitás, hogy most, e pillanatban számomra ez az inspiráció fontosabb, mint az amerikai költészeti hatás. Nem fontosabb, mint amilyen az volt nekem a 70-es években. Ugyanolyan fontos. De most ez az, amiben bennem igazán él. Nem vitás, valamilyen értelemben avantgárd költő voltam a pályám elején, szabad verseket írtam, improvizációkat, prózaverseket, noha én annak mindig tudatában voltam, hogy a hangzásban ott van, ott kell legyen mindig az egész régi magyar költészet is. Aztán, 1990 után, látszólag hirtelen, egy más fázisba került az életem, és az ízlésem is bizonyos mértékig, mert hiszen elkezdtem szonetteket írni, rímes szonetteket a 90-s években, amit el sem tudtam volna korábban képzelni. A mostani ciklus, az Üzenetek W.Sh.-tól, szonettekből áll – ugyan rímtelenek, de szonettek ezek. A múlt most sokkal fontosabb lett nekem, és minél idősebb vagyok, annál inkább. A klasszikusok, elődeink, magyarok és a nem magyarok, olyan remekműveket alkottak, amelyekhez újra meg újra visszatérhetünk, s amelyek nélkülözhetetlenek nekünk. És ezekben a visszatérésekben tömérdek tápláló forrás buzog fel.  

V.T.Zs.: Valamiképpen, amikor egy ilyen nagy időt felölelő kötetet összeállít az ember, szembesülni kell a régi versekkel, szembesülni kell azzal, hogy amit ma csinálok, megtettem volna-e tizen-, húsz évvel ezelőtt?

K.Gy.: Ebből a kötetből kihagytam műveket, de egyiket sem igazán azért, mert nem vállalom ma… Már bánom is a rövidítést. Nálam a rostálás a versírás előtt vagy közben is történik, nemcsak utána - én ezért is publikálok kevés verset. Ez alkati kérdés. És amit kiadtam eddig a kezemből, amiatt még ritkán kellett utólag szégyenkeznem. És a kérdés mögött ott bújik meg egy másik kérdés, hogy hol rejlik az egysége egy ilyen költészetnek, amelyben a ritka megszólalás mellett ilyen nagy a műfaji változatosság, és annyi változás történik a pálya során a formában is. Én azt gondolom, hogy igazából a hangzás az, ami keveset változik, ami a változatokban állandó marad. Írtam már egy-kétszer arról mások kapcsán, pl. Kántáló költők című írásomban, hogy számomra egy író vagy egy költő műve  elsősorban egy hangzást jelent. Olyan ez, mintha itt ülne szemben velem, és úgy olvasna fel, és én behúnyt szemmel is ráismernék. Tehát a hang és a költő személyisége nagyon összefonódik és csak annak a költőnek hiszek, akinek saját hangja van. Szeretném hinni, hogy ami összeköti a Járj merre tetszik verseit, az egy költői hanghordozás, ami talán nem változott a fentiek miatt. Ezen túl pedig, az olvasó észreveszi, hogy ugyanazok a szellemi kérdések és a léleknek ugyanazok a problémái érdekelnek engem ma, mint negyven évvel ezelőtt.

V.T.Zs.: Szeretné ezt hinni, vagy tárgyilagosan is így lát rá az ember a pályájára így visszanézve, ennyi idő  után?

K.Gy.: Én látom, hogy 35 éves koromban, tehát eddigi életem félútján, ugyanott voltam a fejemben, mint ahol most.  Csak annyi történt, hogy mindaz, amit akkor, fiatal költőként, intellektuálisan éltem át, értettem meg, az a 90-es években, amikor a Plótinosz-szonetteket írtam, spirituálisan lett az enyém, most pedig ezekkel a Shakespeare-szonettekkel, úgy érzem,  hogy sokkal fájóbban, de sokkal több fénnyel is talán, most inkább a szívemből szólalnak meg ezek a témák. Persze ez leegyszerűsítés - de mintha nálam idős koromban vette volna át a szólamot a szív, nem annyira fiatal koromban.

V.T.Zs.: Azért nagyon furcsa lehet ezzel szembesülni, és hogy még mindig ennyire elragadja a Shakepeare-téma. És nagyon elragadja, hiszen állandóan újra és újra visszatérünk ezekre a Shakespeare-szonettekre.

K.Gy.: De elgondolkodtató, hogy tulajdonképpen ugyanazok a kérdések merülnek bennem föl a Shakespeare-inspirációban, mint például 1975-78-ban a Noah Webster-inspirációban, amikor egy sor igen játékos, abszurd prózaverset írtam egy régi amerikai szótáríró maszkjában. A fő téma ott is a személyiség sokarcúsága volt - igazából az, hogy hány énünk van. Aztán a világban való feloldódás, és annak akadályai. Hogy nincsen idő, mindig ugyanabban a lelki és kozmikus térben éltünk, és fogunk élni újra. Engem költőként mindig ezek a dolgok érdekeltek. Ugyanabban a problematikában forog a költői gondolkodásom ma, mint harminc-negyven évvel ezelőtt.

V.T.Zs.: És meddig foglalkozik még ilyen átfűtötten ezekkel a Shakespeare-szonettekkel? Évekkel ezelőtt  beszélünk róla utoljára, és ennyire lelkesnek akkor sem  hallottam.

K.Gy.: Hát az a helyzet, hogy most „benne vagyok”. De van egy pontja a művészi munkának, a versírásnak, ami teljesen irracionális és ami, ha valami, ez teljesen a hatalmunkon kívül van. Ez pedig az, hogy meddig tart majd egy inspiráció. Mert most ilyen átfűtötten beszélek erről az úgynevezett Shakespeare-ciklusról. És lehet, hogy egy hónap múlva már nem fogok tudni egy sort sem írni ebben az inspirációban, mert valami történik velem, amit most én még nem látok, és hirtelen ezt a dolgot mintha elvágták volna. Kihűl bennem a téma, vagy kiszárad, vagy elszakad, és már egész másra figyelek. Ezt szoktuk úgy mondani, egyáltalán nem pusztán csak idézőjelben és nem ironikusan, hogy a Múzsa szeszélyes - akár a pszichére gondolok, akár egy pillanatnyi Múzsa-alakra az életemben.

V.T.Zs.: De ez félelmetes is.

K.Gy.: Valóban félelmetes. Ahogy hirtelen elkap bennünket valami, egy ihlet, ugyanúgy egyszer hirtelen magunkra hagy. Valami enyhítheti ezt a félelmetes kiszolgáltatottságot – a költő tudatos lelki tréningje. Addig tud az ember verset írni, én legalábbis, amíg fenn tudom magamban tartani azt a típusú kontemplációt, amelyben a Múzsát itt tudom tartani – vagyis kapcsolatban maradok a pszichében kavargó dolgokkal, oda tudok jutni a forráshoz újra meg újra. Ehhez persze nagy csendek kellenek és hallgatások, és oldottság, amelyben magunkhoz tudjuk engedni az új élményeket. Az ember ilyen módon próbálja fenntartani az inspirációt, ami lényegében a formának és a léleknek is az inspirációja. De mégis előfordulhat, hogy itt hagy hamarosan.

V.T.Zs.: Egy-két kulcsszó elhangzott. Az avantgárd, a posztmodern, az intellektuális költészet, egyáltalán az intellektus a költészetben, nyilván ezeket bizonyos értelemben gondolja, illetve tartja magára illőnek, de akkor ezt fejtsük is ki, hogy pontosan hogyan?

K.Gy.: Az én saját személyes módomon, amint arra már céloztam. Ha az ember pályája elég hosszú, akkor végigcsinál néhány kordivatot, de ez csak akkor hiteles és meggyőző, hogy ha a versekben mindig ott van az a személyiség, amelyik igazából alkatában nem változik meg. És egy nyelvezet, amelyik alkatában nem változik meg, egy mondatfűzés, amelyik nem változik meg az intonációjában. Egyébként a kordivatokat az ember nem szabad eltúlozza. Ezekre azért lehet  szükségünk, mert különösen amikor fiatalok vagyunk, ezek is gerjesztenek bennünk olyan energiákat, amelyekből művek jönnek létre. De azért azt mindig tudnunk kell, hogy eljön a pillanat, amikor az ember ezeket elengedi, amikor ezek már nem fontosak. Nem fontos az, hogy én avantgárd vagy posztmodern vagyok-e. Ezek fontosak lehettek a pillanatban, mert volt felhajtó erejük - de azt gondolom, hogy erről a pontról visszanézve az az érdekes, hogy a vers, ami létrejött ezekben a korszakokban, az maradandó-e, vagy nem. Az avantgardizmus, mint minden művészeti dogma, életszerűtlen lesz, amikor túléli önmagát.

V.T.Zs.: Vagy lehet, hogy arról is szó van, hogy az, hogy avantgárd-e valaki, az egy vele született dolog, tehát egy személyiségfajta.

K.Gy.: Biztos, hogy az új keresése, az énemnek a sok formában való megélése, nekem alaptulajdonságom. Bizonyos, hogy ez így van. De azért nem önmagáért. Ezeknek a lázadásoknak erkölcse volt, tehát akkor lenni avantgárdnak, a 70-s években, amikor én írni kezdtem - most a modernizmus második nagy divatjáról beszélünk, ami az 50-es, 60-as években indult el. Ennek volt erkölcse, és itthon meg még inkább volt egy különös erkölcse. De azt gondolom, hogy mindebben elsősorban az volt a fontos, hogy nagyon nagy ablakokat nyitott minden irányban azokban az években a magyar költészetben az előttem járó nemzedék, s aztán mi is. Tehát, hogy megértessem, hogy mit mondok: nekem az igazából mindegy, hogy például Juhász Ferencet avantgárdnak nevezzük-e, vagy Pilinszky Jánost, vagy Nagy Lászlót. Ezek a költők óriási nagy nyitásait teremtették meg a magyar költészetnek és a magyar irodalomnak – olyan termékenységgel, olyan kivirágzással, ami páratlan volt a világon, bizonyosan mondhatjuk. Kitörtek az elzártságból, látni akarták azt, hogy mi történik a világban – és mindjárt világraszólót léptek. S ezt kétségtelenül valami ellen is tették, a nap politikai és esztétikai parancsai ellenében. A  költészet a világnak olyan részeit vette birtokba velük, ahova eddig nem tudott behatolni, s ez felszabadítóan hatott, modernizmuson innen és túl, politikán innen és túl.

V.T.Zs.: És ma minek van meg az erkölcse? Vagy mihez kell tartsa magát a költő, vagy mihez tartja magát Kodolányi Gyula, mint költő?

K.Gy.: Számomra a hagyomány nagyon fontos lett. A hagyományt úgy fogalmazom meg, hogy változás az állandóságban, állandóság a változásban. Ha végigtekintek a költészet vagy a művészetek történetén, akkor ezt látom. Tehát valami mindig megváltozik és valamit mindig tovább viszünk. És lehetséges, hogy a 70-es években fontosabb volt számomra a változás az állandóságban. Most pedig fontosabb az állandóság a változásban. Tehát most fontosabb nekem az, hogy fölfedezzem, hogy valaki, aki sok évszázaddal ezelőtt élt, vagy akár két ezer éve, az tulajdonképpen mennyire hasonló volt hozzám.

2012 február