Ami ismét rádköszön
Olyan forráshoz hasonlíthatnánk,
amelynek vize nem folyik el, hanem
körben visszafolyik önmagába.
Porphüriosz
Hogy nem süvít, pörög, örvénylik tova tőled
minden szerteszét az idő kifordított
bőségszarujából, s az idővel bírod
néha a harcot, s van, ami nem vész el végleg -
ez csoda. Hogy van, ami visszafordul s ismét
rádköszön, mint libegő papírcsákó-hajó
a Duna örvényének körhintáján - de jó!
Ülök a folyam partján, időtlen réten, mint rég
Oroszival szemben, s álmatagon bámulom:
ez tovaring örökre, az elrohan az árral,
mit csak meglátok vagy elhajítok könnyű karral,
de nézd csak tíz év után visszatér barátom
elfeledett füzete, felbontatlan üzenet,
papírhajó: kiválaszt s a káoszból kivezet.
Üzenetek W. Sh.-től 3.
Lényünk él tovább?
Substance Still Lives? (5)
Ez az élet is véget
ér majd, ez itt,
az enyém. Nyarát az izgága idő
ocsmány télbe űzi, hideous winter.
Nem maradhat meg, mi volt? Sem emléke?
Nor it, nor remembrance what it was?
Nem lesz? Jövővé nem alakul többé?
S várja tél, entrópia? A halál,
mely hozományát elherdálja? Élni
tovább azt, mit itthagyok, a hatalmak
aligha engedik majd. Talán mégis,
foszlányokban, szavakban visszajárok?
Leszek tán itt kedveseim nyarában?
Angyalom súgja: substance still lives sweet.
Csak a test vész el, s lényünk él tovább?
(A versciklus a Járj, merre tetszik kötetben jelent meg, 2012-ben)
az enyém. Nyarát az izgága idő
ocsmány télbe űzi, hideous winter.
Nem maradhat meg, mi volt? Sem emléke?
Nor it, nor remembrance what it was?
Nem lesz? Jövővé nem alakul többé?
S várja tél, entrópia? A halál,
mely hozományát elherdálja? Élni
tovább azt, mit itthagyok, a hatalmak
aligha engedik majd. Talán mégis,
foszlányokban, szavakban visszajárok?
Leszek tán itt kedveseim nyarában?
Angyalom súgja: substance still lives sweet.
Csak a test vész el, s lényünk él tovább?
(A versciklus a Járj, merre tetszik kötetben jelent meg, 2012-ben)
Üzenetek W. Sh.-től 2.
Szárnysebesen, mozdulatlanul
In winged speed no motion (51)
Szökkenj, lendüljön
karod, nyíljon szárnyad,
ahogy Rafael álmodott s rajzolt meg.
Álmomban hányszor szökkentünk fel együtt,
míg szőtték időnket! Gyakoroltunk?
Emlékeztünk? Szárnysebesen szálltunk,
in winged speed. Mozdulatlan, no motion.
Hát most jönne végső felszökkenésünk?
Lendülnénk végleges tökéllyel, ahogy
Rafael rajzolta okkerrel, urnák
vérből és fényből kevert színével?
Végleg átszökkenünk? In winged motion?
Vissza? Vagy marasztalnak félmondatok,
félig nyílt fiókok, tágra nyílt szemek?
Itt tart még ámulat, undor, sors, varázs?
(A versciklus a Járj, merre tetszik kötetben jelent meg, 2012-ben)
ahogy Rafael álmodott s rajzolt meg.
Álmomban hányszor szökkentünk fel együtt,
míg szőtték időnket! Gyakoroltunk?
Emlékeztünk? Szárnysebesen szálltunk,
in winged speed. Mozdulatlan, no motion.
Hát most jönne végső felszökkenésünk?
Lendülnénk végleges tökéllyel, ahogy
Rafael rajzolta okkerrel, urnák
vérből és fényből kevert színével?
Végleg átszökkenünk? In winged motion?
Vissza? Vagy marasztalnak félmondatok,
félig nyílt fiókok, tágra nyílt szemek?
Itt tart még ámulat, undor, sors, varázs?
(A versciklus a Járj, merre tetszik kötetben jelent meg, 2012-ben)
Üzenetek W. Sh.-től 1.
Járj, merre tetszik
Be where you list (58)
Járj, merre tetszik.
Be where you list.
Járj, merre tetszik, angyal, ott vagyok,
ott leszek én is. Járnál, merre tetszik?
Where you list? Hisz úgy mondták, te kell kövess.
Oldalam mellől nem tágíthatsz, míg
nem érünk át! S tényleg velem tartottál
hűségesen, legbelső iker-lélek.
Súgtad, ha kellett, hogy tovább ne lépjek,
s böktél oldalba gyengéden, mikor
fordulnom kellett fényalakok felé.
Be where you list, most már járj, merre tetszik,
angyal. Kísértél eleget. Most én
szegődnék melléd. Időnk itt fogytán.
Szökkenj, lendüljön karod, nyíljon szárnyad.
Járj, merre tetszik, angyal, ott vagyok,
ott leszek én is. Járnál, merre tetszik?
Where you list? Hisz úgy mondták, te kell kövess.
Oldalam mellől nem tágíthatsz, míg
nem érünk át! S tényleg velem tartottál
hűségesen, legbelső iker-lélek.
Súgtad, ha kellett, hogy tovább ne lépjek,
s böktél oldalba gyengéden, mikor
fordulnom kellett fényalakok felé.
Be where you list, most már járj, merre tetszik,
angyal. Kísértél eleget. Most én
szegődnék melléd. Időnk itt fogytán.
Szökkenj, lendüljön karod, nyíljon szárnyad.
(A versciklus a Járj, merre tetszik kötetben jelent meg, 2012-ben)
A fény rétegei
Válogatott esszék 2006-2009
Nap Kiadó, 2010
"...az események, tények jelentősége azon múlik, hogyan, milyen tudattal éljük őket át. Ezek az eszmélések leszivárognak a mozdulatainkba, hétköznapi mondatokként öltenek testet, érezzük őket a közhangulatban. Meglátszanak utcáink állapotában, és ott vannak abban is, amit földjeink, folyóink, erdeink állapota üzen a látó tekintetnek. Ez pedig, nem kétséges, mind kultúra, mind része a kultúrának.
Nemzeti sorsunk alakulása szorosan összefügg a kultúránk, eszmélésünk alakulásával. Meggyőződésem, hogy a rendszerváltoztató erők azért nem tudtak döntő áttörést elérni 1990-94-ben, az első szabadon választott kormány terminusa alatt, mert nem tudtak kellő lendületet adni a nemzeti mentalitás helyreállításának a létezés rendje nevében." (Részlet a kötetből)
Nap Kiadó, 2010
"...az események, tények jelentősége azon múlik, hogyan, milyen tudattal éljük őket át. Ezek az eszmélések leszivárognak a mozdulatainkba, hétköznapi mondatokként öltenek testet, érezzük őket a közhangulatban. Meglátszanak utcáink állapotában, és ott vannak abban is, amit földjeink, folyóink, erdeink állapota üzen a látó tekintetnek. Ez pedig, nem kétséges, mind kultúra, mind része a kultúrának.
Nemzeti sorsunk alakulása szorosan összefügg a kultúránk, eszmélésünk alakulásával. Meggyőződésem, hogy a rendszerváltoztató erők azért nem tudtak döntő áttörést elérni 1990-94-ben, az első szabadon választott kormány terminusa alatt, mert nem tudtak kellő lendületet adni a nemzeti mentalitás helyreállításának a létezés rendje nevében." (Részlet a kötetből)
Amerika ideje
Esszék modernizmusról, modernségről
Kossuth Egyetemi Kiadó, Debreceni Egyetem, Magyar Szemle Alapítvány, Debrecen, 2003.
Az Amerika ideje a 20. század bő nyolc évtizedéről szól, amikor Amerika magához ragadta a kezdeményezést a nyugati kultúrában. A könyv a modernizmus nagy hullámaival és néhány domináns témával foglalkozik. Elsősorban a költőkel és gondolkodókkal, de mindig az egész művészet és az egész szellemi élet konstellációjában. Ahogy a szereplők látták s ahogy az elemzők - gyakran felcserélődő helyzetből.
Egyes tanulmányok 1978 és 2003 között születtek, de egy ívbe illeszkednek. A folyamatosságot a szemlélet és a hangnem azonossága teremti meg - a költő és az irodalomtörténész, az esztéta és az emlékező, a szemlélődő és a cselekvő ember váltakozó szempontjaival. Olyan szintézisre tesz a könyv kísérletet, amelyben az amerikai élmények magyar és európai gondolatokon szűrődnek át, amint az egész nemzedékek eszmélésében történt az 1960-as évek közepétől kezdve. Érvényesülni igyekszik hát itt az esszéíró személyisége és kísérletező kedve csakúgy, mint a tudós filológiai pontossága és részletmegragadó szenvedélye.
A könyv gondolati erőterét olyan egyéniségek határozzák meg, mint Henry Adams, John Dewey, Carl G. Jung, A. N. Whitehead, D. T. Suzuki, LewisMumford, T. S. Eliot, William Carlos Williams, Ezra Pound, Gertrude Stein, Martin Heidegger, Charles Olson, Robert Duncan, Robert Lowell, Denise Levertov, Robert Creeley, John Ashbery, Allen Ginsberg, Jerome Rothenberg, James Hillman és Clayton Eshleman. Feltűnnek azonban benne, egy-egy fontos pillanatban az elmúlt évtizedek magyar alkotói is.
A könyv végső soron az organikusság, a rendezettség kérdése körül forog - a lét természete ez. Van-e rendje, bármily felfoghatatlanul is, az életünknek, a kozmosznak, avagy káosz uralkodik kint és bent? Káosz, melyben olykor felcsillan a rend látszata - avagy rend, amely gyakran látszik káosznak? Erről fogalmazták meg sejtéseiket és kérdéseiket e kor "látnokai" , s ehhez teremtettek nyelvet.
Kossuth Egyetemi Kiadó, Debreceni Egyetem, Magyar Szemle Alapítvány, Debrecen, 2003.
Az Amerika ideje a 20. század bő nyolc évtizedéről szól, amikor Amerika magához ragadta a kezdeményezést a nyugati kultúrában. A könyv a modernizmus nagy hullámaival és néhány domináns témával foglalkozik. Elsősorban a költőkel és gondolkodókkal, de mindig az egész művészet és az egész szellemi élet konstellációjában. Ahogy a szereplők látták s ahogy az elemzők - gyakran felcserélődő helyzetből.
Egyes tanulmányok 1978 és 2003 között születtek, de egy ívbe illeszkednek. A folyamatosságot a szemlélet és a hangnem azonossága teremti meg - a költő és az irodalomtörténész, az esztéta és az emlékező, a szemlélődő és a cselekvő ember váltakozó szempontjaival. Olyan szintézisre tesz a könyv kísérletet, amelyben az amerikai élmények magyar és európai gondolatokon szűrődnek át, amint az egész nemzedékek eszmélésében történt az 1960-as évek közepétől kezdve. Érvényesülni igyekszik hát itt az esszéíró személyisége és kísérletező kedve csakúgy, mint a tudós filológiai pontossága és részletmegragadó szenvedélye.
A könyv gondolati erőterét olyan egyéniségek határozzák meg, mint Henry Adams, John Dewey, Carl G. Jung, A. N. Whitehead, D. T. Suzuki, LewisMumford, T. S. Eliot, William Carlos Williams, Ezra Pound, Gertrude Stein, Martin Heidegger, Charles Olson, Robert Duncan, Robert Lowell, Denise Levertov, Robert Creeley, John Ashbery, Allen Ginsberg, Jerome Rothenberg, James Hillman és Clayton Eshleman. Feltűnnek azonban benne, egy-egy fontos pillanatban az elmúlt évtizedek magyar alkotói is.
A könyv végső soron az organikusság, a rendezettség kérdése körül forog - a lét természete ez. Van-e rendje, bármily felfoghatatlanul is, az életünknek, a kozmosznak, avagy káosz uralkodik kint és bent? Káosz, melyben olykor felcsillan a rend látszata - avagy rend, amely gyakran látszik káosznak? Erről fogalmazták meg sejtéseiket és kérdéseiket e kor "látnokai" , s ehhez teremtettek nyelvet.
Táncban a sötéttel
Összegyűjtött költemények 1971-2001
Kortárs Kiadó, 2002
Az író hatvanadik születésnapjára jelent meg összegyűjtött verseinek
kötete, harmincéves költői pálya terméséé. Formai és gondolati gazdagság
bilincseli le versolvasót: találkozhat avantgárd darabokkal épp úgy,
mint klasszikus versformákban írt versekkel, mesterszonett nélküli
szonettkoszorúval, haikuval.
Kentaur szárnyak
Esszék, beszélgetések 1968-1998
Kortárs Kiadó, 1999
"A szárnyas kentaur folytonosan határokon él, határokat lép át. Ha magasra emelkedik, ritkán feledheti, hogy szakadék szélén jár: bármikor visszazuhanhat az emberi s tovább egyenest az állati világba...Lejjebb? Inkább egy másik tökélybe, az állatéba, amely nem sejti a maga múlékonyságát."
"A Földön az emberi lét mindig árnyékot vet, ha fény van. És van éjszaka is, a léleknek is van éjszakája. Éjszakája és nappala, fénye és árnyéka van civilizációnknak is."
"Az ökológiai szemlélet megszületése azért is korszakos fejlemény, mert mint láttuk, benne kezet nyújthat egymásnak a múlt század során két ágra szakadt értelmiség, a természettudományos és a humán gondolkodás, és kezet nyújthat egymásnak a tudományos módszer és a művészi intuíció."
"A jövő többnyire szerény külsőségek közt indul el, poros Názáretekből vagy egy virágzó kisvárosból, baráti körökből, névtelen helyekről, ahol az átélt helyi valóság és a teljes világ érzékelése összetalálkozott néhány éber és erős képzeletű emberben. A jövő nem a globális virtuális világ képernyőjén születik meg."
A létezés hálói
Amerikai költők versei Kodolányi Gyula műfordításában
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990, JAK füzetek
A létezés hálói - utalás Charles Olson egyik versére: a létezés különböző szintjein kiterülő hatalmas hálókba gabalyodik angyal, démon, ember, és nincs kard, amely átvágná, a kéznek kell szétbogoznia csomóit.
Kodolányi Gyula költő, műfordító, irodalomtörténész amerikai költők verseiből összeállított antológiájában a versek java az emberi létezés pontos megörökítésére törekszik. Mint a bevezetőben olvasható: "A létezés megragadásának vágya nem a leltárkészítés szenvedélyéből táplálkozik, hanem a megélés vágyából, abból, hogy az egyszerin át megélhető legyen egy pillanatra a teljes lét."
Az indián szövegek szerzői, Walt Whitman, William Carlos Williams, Wallace Stevens, Charles Olson, Robert Duncan, Sylvia Plath és a kötet többi költője mindezt megtévesztő természetességgel teszik: nehézkes bolcselkedés helyett szokatlan látásmódjuk, elfogulatlan megszólalásuk kínál izgalmas kalandot az olvasónak a költészet teremtő felfedezésében.
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990, JAK füzetek
A létezés hálói - utalás Charles Olson egyik versére: a létezés különböző szintjein kiterülő hatalmas hálókba gabalyodik angyal, démon, ember, és nincs kard, amely átvágná, a kéznek kell szétbogoznia csomóit.
Kodolányi Gyula költő, műfordító, irodalomtörténész amerikai költők verseiből összeállított antológiájában a versek java az emberi létezés pontos megörökítésére törekszik. Mint a bevezetőben olvasható: "A létezés megragadásának vágya nem a leltárkészítés szenvedélyéből táplálkozik, hanem a megélés vágyából, abból, hogy az egyszerin át megélhető legyen egy pillanatra a teljes lét."
Az indián szövegek szerzői, Walt Whitman, William Carlos Williams, Wallace Stevens, Charles Olson, Robert Duncan, Sylvia Plath és a kötet többi költője mindezt megtévesztő természetességgel teszik: nehézkes bolcselkedés helyett szokatlan látásmódjuk, elfogulatlan megszólalásuk kínál izgalmas kalandot az olvasónak a költészet teremtő felfedezésében.
Hatalmak
Versek, műfordítások
Liget Könyvek/Téka, 1988
"A létezés-szakmában dolgozom"
Helyzetdal Ottlik Gézának
Megünneplem az akácvirágzás idejét,
(van év, hogy kétszer is), minden
eldobott palackot összeszednék, mintha
az bántané csak a szemet. A levelet
ha "díjelőleges", hagyom, várjon
egy darabig asztalomon. Öklömmel
kerek lyukat dörgölök a zuzmarás
buszablakra, hogy kilássak, s nem bánom
meg sosem. Átlapozom a Vásárlók
Könyvét, a fogyasztókét, de nem
írok beléjük panaszt, verset.
A regényt már csak a hallgatás
előzi meg", biztatom magamat, míg
hallgatagon zuhanyozom. A hely
emberi szövevényét követem
tovább. Pórusaimban ilyen tér
képekkel bandukolok a gyanútlan
fogalmi lámpák ritmusára: egyszer
majd papírra vetem őket, ha az írás
beliség ideje visszatér. A világban
akad elég megjegyzendő öröm, enyhén
hetyke orr, óriás vadgesztenye,
önkéntelen összemosolygás, és nap
keltekor még mindig hamisítatlan
a fény. Egyszóval, "az élet mégis
nagyobbszabású dolg,mint
amilyennek emberi ésszel látszik."
Liget Könyvek/Téka, 1988
"A létezés-szakmában dolgozom"
Helyzetdal Ottlik Gézának
Megünneplem az akácvirágzás idejét,
(van év, hogy kétszer is), minden
eldobott palackot összeszednék, mintha
az bántané csak a szemet. A levelet
ha "díjelőleges", hagyom, várjon
egy darabig asztalomon. Öklömmel
kerek lyukat dörgölök a zuzmarás
buszablakra, hogy kilássak, s nem bánom
meg sosem. Átlapozom a Vásárlók
Könyvét, a fogyasztókét, de nem
írok beléjük panaszt, verset.
A regényt már csak a hallgatás
előzi meg", biztatom magamat, míg
hallgatagon zuhanyozom. A hely
emberi szövevényét követem
tovább. Pórusaimban ilyen tér
képekkel bandukolok a gyanútlan
fogalmi lámpák ritmusára: egyszer
majd papírra vetem őket, ha az írás
beliség ideje visszatér. A világban
akad elég megjegyzendő öröm, enyhén
hetyke orr, óriás vadgesztenye,
önkéntelen összemosolygás, és nap
keltekor még mindig hamisítatlan
a fény. Egyszóval, "az élet mégis
nagyobbszabású dolg,mint
amilyennek emberi ésszel látszik."
A tenger és a szél szüntelen
Versek
Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1981
Kodolányi Gyula Budapesten született, 1942-ben, s 1966-ban szerzett angol tanári diplomát az ELTE bölcsészkarán, amelynek angol tanszéke lett időközben a munkahelye is. Verseivel szinte valamennyi irodalmi folyóiratunk hasábjain évek óta jelen van, de kötete - az Alföldben, a Hídban, a Mozgó Világban, a Tiszatájban, az Új Írásban vagy a Szép versek antológiában megjelent versekhez képest - szigorú válogatás egy üdvös és elemző racionalizmussal fegyelmezett, de alapján romantikus ihlet ösztönzéseinek engedelmeskedő modern költői magatartás kifejezése érdekében. Az esztétika egyik - manapság divatos - hasonlata értelmében a köznyelv "sima fehér ablaküveg", amely akadálytalan-könnyed rálátást enged a dolgok köznapi jelentésére, a költészet nyelve viszont "színes, mintás üveg", amely elsősorban és mindenekfelett önmagát tolja a tekintet elé. E kötet olvasója tapasztalni fogja, hogy Kodolányi Gyula versei nem az ilyenfajta metaforikus én-líra felé törekszenek. E versek írója, mint megannyi, 20. századi költő-társa, már nem hisz abban, hogy a hagyományos lírai önmegvalósítás révén előálló költői személyiség alfája és ómegája lehet a versnek. Az ő számára éppenséggel egy másik személyiségnek a maszkja teremti meg az "üveg" - a költői nyelv - színeit és mintázatát, akinek a képzelt-feltételezett nézőpontjából elmondja a saját, szemérmesen-fátyolozott látomását a világról. Kodolányi Gyula számára ebben a kötetben az egyik maszk: Noah Webster, a múlt századi amerikai "Czuczor-Fogarasi"; a nevezetes, máig élő és forgalomban levő, s kiadásról kiadásra, a kor szükségletei, nyelvi állapotváltozásai szerint folyton bővülő Webster-szótár atyja, aki - a költő vallomása szerint - "bár történelmi alak, de eléggé távoli, ismeretlen életű ahhoz, hogy azt képzeljem belé, ami megtörténhetett volna, megtörténhetne, s nap mint nap meg is történik. Egyénisége, története befejezetlen, nyitott" - mint a szótár, tehetnénk hozzá, amit létrehozott. - a kötet természetesen mást is tartalmaz: a Dalok ciklus például szinte ómódian klasszikus formában írt verseket, s ennek mintegy ellentéteként az Új világ című hosszú vers a vázlatszerűséget, a "Stichwort-töredezettséget" emeli eredeti fénytörésű lírai formává. Mit nevezhetünk mindebben romantikusnak? A kötetben megvalósuló, sokféle kísérlethez és vállalkozáshoz tapadó, titkos költői reményt; azt, hogy talán éppen ezen a látszólag kerülő úton lehet visszalopni a lírába az ősi ihlet jogát, amely egyébként nem kis részt a modern líra gyakorlata miatt illant el napjaink költészetéből.
Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1981
Kodolányi Gyula Budapesten született, 1942-ben, s 1966-ban szerzett angol tanári diplomát az ELTE bölcsészkarán, amelynek angol tanszéke lett időközben a munkahelye is. Verseivel szinte valamennyi irodalmi folyóiratunk hasábjain évek óta jelen van, de kötete - az Alföldben, a Hídban, a Mozgó Világban, a Tiszatájban, az Új Írásban vagy a Szép versek antológiában megjelent versekhez képest - szigorú válogatás egy üdvös és elemző racionalizmussal fegyelmezett, de alapján romantikus ihlet ösztönzéseinek engedelmeskedő modern költői magatartás kifejezése érdekében. Az esztétika egyik - manapság divatos - hasonlata értelmében a köznyelv "sima fehér ablaküveg", amely akadálytalan-könnyed rálátást enged a dolgok köznapi jelentésére, a költészet nyelve viszont "színes, mintás üveg", amely elsősorban és mindenekfelett önmagát tolja a tekintet elé. E kötet olvasója tapasztalni fogja, hogy Kodolányi Gyula versei nem az ilyenfajta metaforikus én-líra felé törekszenek. E versek írója, mint megannyi, 20. századi költő-társa, már nem hisz abban, hogy a hagyományos lírai önmegvalósítás révén előálló költői személyiség alfája és ómegája lehet a versnek. Az ő számára éppenséggel egy másik személyiségnek a maszkja teremti meg az "üveg" - a költői nyelv - színeit és mintázatát, akinek a képzelt-feltételezett nézőpontjából elmondja a saját, szemérmesen-fátyolozott látomását a világról. Kodolányi Gyula számára ebben a kötetben az egyik maszk: Noah Webster, a múlt századi amerikai "Czuczor-Fogarasi"; a nevezetes, máig élő és forgalomban levő, s kiadásról kiadásra, a kor szükségletei, nyelvi állapotváltozásai szerint folyton bővülő Webster-szótár atyja, aki - a költő vallomása szerint - "bár történelmi alak, de eléggé távoli, ismeretlen életű ahhoz, hogy azt képzeljem belé, ami megtörténhetett volna, megtörténhetne, s nap mint nap meg is történik. Egyénisége, története befejezetlen, nyitott" - mint a szótár, tehetnénk hozzá, amit létrehozott. - a kötet természetesen mást is tartalmaz: a Dalok ciklus például szinte ómódian klasszikus formában írt verseket, s ennek mintegy ellentéteként az Új világ című hosszú vers a vázlatszerűséget, a "Stichwort-töredezettséget" emeli eredeti fénytörésű lírai formává. Mit nevezhetünk mindebben romantikusnak? A kötetben megvalósuló, sokféle kísérlethez és vállalkozáshoz tapadó, titkos költői reményt; azt, hogy talán éppen ezen a látszólag kerülő úton lehet visszalopni a lírába az ősi ihlet jogát, amely egyébként nem kis részt a modern líra gyakorlata miatt illant el napjaink költészetéből.
Kodolányi Gyula - életrajz
(1942, Budapest) költő, műfordító,
irodalomtörténész. 1971–1990: az ELTE tanára. 1972−1973-ban ACLS-,
1984−1985-ben Fulbright-ösztöndíjjal az USA-ban kutat és tanít.
1987−1990-ben részt vesz a rendszerváltoztató ellenzéki mozgalmakban.
1990–1994: miniszterelnökségi államtitkár. 1992 óta a Magyar Szemle, 2010-től a Hungarian Review főszerkesztője. 2004–2009-ben az Emory Egyetem (Atlanta, USA) tanára. Főbb elismerések: József Attila-díj (2002), Príma Díj (a Magyar Szemlével, 2003), a Köztársasági Elnök Érdemérme (2005). Főbb művei: A létezés hálói (Amerikai költők, ford., 1990), Kentaurszárnyak (Esszék, interjúk, 1999), Táncban a sötéttel (Összegyűjtött versek 2002), Amerika ideje (Esszék, 2003), A hullám taraja (Esszék, interjúk, 2006), A fény rétegei (Esszék, 2010).
Gyula Kodolányi - Curriculum Vitae
(Budapest, 1942), Editorin- Chief of Hungarian Review
and of Magyar Szemle, is the author of nine collections of poetry,
scholarly and literary essays and translations.
He taught English and American Literature at Eötvös Loránd
University in Budapest in 1970–1989. He received research and teaching
fellowships to Britain and the US. He taught at the University of
California in Santa Barbara (1984–85) and at Emory University in Atlanta
(2004–2009), and read his poetry in English widely in the US In 1987,
he was a founding member of the Hungarian Democratic Forum (MDF). In
1990–94, he served as Senior Foreign Policy Advisor to the Prime
Minister. In 2000–2005 he was an Adviser to President Ferenc Mádl. In
2002, he received the Attila József Prize for Literature, in 2005 the
President’s Medal of Honour for his public and literary achievements.
With Magyar Szemle, he received a Prima Prize in 2003.
Gyula
Kodolányi /b. January 23, 1942, Budapest/ writer,
politician, scholar, editor-in-chief of Magyar
Szemle (Hungarian Review, a bi-monthly).
November 2006. Distinguished Presidential
Lecturer, Singapore Management University.
January-May 2006. Senior Visiting Scholar,
Emory University, Atlanta, teaching a course on Modern Hungarian Culture,
giving public lectures and a poetry reading under the auspices of the Halle
Institute.
May 2004. Distinguished Visiting Fellow,
College of Creative Studies, University of California at Santa Barbara.
January-May 2004. Senior Visiting
Professor, Emory College, Emory University, Atlanta, teaching a course on the
East Central European Transition, giving public lectures and poetry readings.
June 2003. Amerika ideje (America’s Time. Essays on Modenism and Modernity).
Kossuth University Publishers, Debrecen and Magyar Szemle, Budapest. 440 pages.
January 2002. Táncban a sötéttel (Dancing with the Dark). Collected Poems
1971-2001. Kortárs, Budapest, 256 pp.
January 2001-August 2005. Adviser to the
President of the Republic.
June 1999. Kentaurszárnyak (Kentaur’s Wings). Selected Essays and Interviews, 1968-1998.
Kortárs, Budapest, 422 pp.
April 1998-2002. Editor-in-Chief, then Art
Director, Színkép (Spectrum). Weekly cultural television
program, TV2, Budapest.
June 1997. Január (January). Poems, 1989-1996. Kortárs, Budapest, 73 pp.
September 1992 - present. Editor-in-Chief, Magyar Szemle, an intellectual and
political monthly, since 1997 bi-monthly
October 1992- February 1996. Vice Chairman,
Hungária Television Foundation /operators of Duna Televizió, the state-owned
Hungarian satellite channel/. February 1996-September 1997: Member of the Board
of Trustees.
September 1992- March 1993. Co-Founder and
Acting Chairman, Hungarian Atlantic Council.
May 1991- December 2004. Member of the
Board, Hungarian Motion Picture Foundation.
April 1991. Wilson Visiting Professor,
College of St. Mary's, Moraga, California. Lectures on politics and poetry,
poetry reading.
October 1990. Reading poetry at the
National Poetry Week IV, Fort Mason, San Francisco.
November 1990-July 1994. Senior Adviser on
Foreign Policy to the Prime Minister, with the rank of Titular State Secretary.
May 1990-November 1990. Senior Adviser on
Foreign Policy to Prime Minister József Antall.
1991. A lét hálói (Nets of Being).Collected poetry translations of G.K. from the American. Európa
Publishers, Budapest, 157 pp.
1990. The French modern dance group Theatre
Jel, of the National Center of Dance in Orleans, presents at the Theatre de la Ville de Paris The Death of the Emperor, a dance play with words, written in 1989 with composer
György Szabados and Choreographer Josef Nadj.
1989. Hatalmak.
(Powers). New and Selected Poems, Liget Books, Budapest, 106 pp.
1989. Co-Founder, Department of American
Studies, Eötvös Loránd University, Budapest.
September 1987. Founding Member of
Hungarian Democratic Forum, first opposition party in Hungary since 1956.
1984-85. Fulbright Professor of American
and Hungarian Studies, University of California, Santa Barbara. Teaching
literature courses and creative writing.
November 1981. A tenger és a tél szüntelen (The Sea and the
Wind Endlessly). Poems. Szépirodalmi, Budapest, 142 pp.
1978-1988 . Participation in
"underground" opposition activities.
1972-73. ACLS Research Fellow in American
Literature at Yale University.
1970-present. Translator and editor of
anthologies and works in Hungarian by American authors including Henry Adams,
Lewis Mumford, William Carlos Williams and many others. Co-Translator and
editor of poems translated from the Hungarian into English, in collaboration
with William Jay Smith, Charles Tomlinson, Clayton Eshleman and others. Author
of critical and scholarly essays on modern American and English writing,
published in Hungarian and English.
1970-1989. Teaching American and English
Literature, and Comparative Literature /1985-89/ at Eötvös Loránd University,
Budapest.
1969-70. Three-month British Council
Scholarship for research in Britain on modern poetry, under the tutelage of
poet and professor Charles Tomlinson, Bristol University.
1966-1970. English Editor at Corvina Press,
Budapest.
Education:
M.A. in English, Eötvös Loránd University, Budapest, 1966.
Distinctions:
September 1983. Mikes Kelemen Prize /The
Hague, Netherlands/ for Best Hungarian
Book of the Year 1982, awarded by Hungarian writers in exile for A tenger és a szél szüntelen.
May 1996, Brussels. European Order of Merit
/Ordre Européen du Mérit/ for political and civic activities.
March 2002, Budapest. József Attila Prize
for literature.
December 2003, Prima Primissima Prize, 2nd
grade, for Magyar Szemle review.
July 2005. President's Medal of Merit for
professional and public service.
Family: Married to Mária Anna Illyés, art historian and critic, 1965.
Son Bálint born in 1976. Daughter
Judit born in 1978.
Budapest, November 2005
Home address: Budapest 1025, Józsefhegyi út
9. Hungary
Phone 36-1-326 20 29, Fax
36-1-326 18 50.
e-mail: gkodo@freemail.hu
gkodola@emory.edu
Járj, merre tetszik
Új és válogatott versek 1971-2011
Nap kiadó, 2012
A költő hetvenedik születésnapja alkalmából megjelent ünnepi kötet egy életút verseiből válogat.
Nap kiadó, 2012
A költő hetvenedik születésnapja alkalmából megjelent ünnepi kötet egy életút verseiből válogat.
A hullám taraja
2006. Nap Kiadó
Válogatott esszék és interjúk
2000-2005
Egyik kötelességünk az, hogy a nyelvünkre figyeljünk, a másik pedig az, hogy a világra, az egész világra. A tudatlanságra nincsen mentség. Ne meneküljünk el attól, ami sebez és fáj, hanem keressük meg, próbáljuk megérteni. A művészet csak ellenállással szemben tud jelentést teremteni. Azzal szemben, amit divatosan problémának nevezünk. A globalizáció is ilyen probléma, a világ újfajta ellenállása - támadása - az énnel, a kultúrával szemben. Szembe kell tehát néznünk vele, ki kell ismernünk, meg kell szelídítenünk. Különben problémátlanok maradunk: jelentéktelenek.
A költő szellemi útjai
Rádióbeszélgetés Völgyi Tóth Zsuzsával
A Litea Könyvműhelyben Bakó
Annamária és Körmendy Zsuzsanna köszöntötte népes közönséggel
a hetven éves Kodolányi Gyulát. De nemcsak születésnap volt ez, hanem főleg
könyvbemutató. Megjelent az alkalomra a Járj, merre tetszik
című válogatott verskötet is, amely teljesen felborítja a kronológiát és a
szokásostól eltérően a költő új verseivel kezdődik. De megtaláljuk benne a
70-es években írott költemények jó néhányát is. A jelenleg s már egy ideje
Shakespeare igézetében élő Kodolányi Gyulát otthonában kerestem fel egy nyugodt
beszélgetésre.
Kodolányi Gyula – Az 1960-as években, a 60-as
évek második felében már úgy tájékozódtam, mint egy költő, noha alig írtam még
verseket. Akkor sokan ráéreztünk arra hirtelen, hogy az amerikai költészetben
van a legtöbb energia, a legtöbb vitalitás és a legtöbb szín és izgalom. Például
Pilinszky volt az, aki ebben az időben ezt meg is fogalmazta. És nálam ez a
másik hivatásommal is egybeesett, hiszen angol szakosként amerikanista lettem,
a saját döntésemből. Úgy lettem amerikanista, hogy igazán az egyetemen nem is
tanították a mai amerikai irodalmat, és később ennek tanára lettem az egyetemen.
Völgyi Tóth Zsuzsa – És fordította is a költőket.
K.Gy.: Igen, elkezdtem
fordítani, és fordítok máig is, bár csak ritkán érek rá. Amikor az ember ilyen
hosszú ideje él együtt egy másik nyelvvel, és az idegen nyelv verseivel és
költőivel, nagyon közel kerülnek hozzá, szinte testi-lelki közelségbe, és az árnyalatokra
már úgy érez rá az ember, mint az anyanyelvén, vagy az anyanyelve költőinél. Ennek
a közelségnek köszönhetők az újabb ciklusom versei, ahol a versek elindítója egy-egy fél sor, egy
szókapcsolat egy Shakespeare szonettből. Ez arra is példa, hogy költő számára a
nyelv maga is ihlet. Nemcsak a nagy érzelmeink, felismeréseink sodrában tudunk
verseket írni, hanem egy mondattöredéktől is beindulunk, amit az utcán hallunk fél
füllel egy idegentől, vagy egy fordulattól, amit egy másik költőtől olvasunk.
Divatosak is lettek az ilyen töredékek nagyon korunkban, vendégszöveg címen. Ezek
a szövegek tehát ránk ugyanúgy hatnak, mint egy elemi élmény, mert a nyelvvel
való kapcsolatunk ennyire elemi és érzéki. Úgy is mondhatnám, hogy olyanok ezek
a kiemelt idézetek és talált szövegek, mint egy Rorschach-teszt tintapacnija,
amely számtalan személyes asszociációt indít el. Ha elolvasok, felidézek
magamban egy erős fél sort egy Shakespeare-szonettből, az végigfut bennem, a
pillanat belső lerakódásain, és a jelentések, hangzások sorait indítja el. Végül
is ezek egyikén-másikán elindulva alakul ki bennem egy ilyen vers – amely lehet
szabad fordítás, improvizáció, irónikus szembefordulás, vagy egy szócsokor
végigjátszása – de mindenképpen saját vers.
V.T.Zs.: Ezekkel az új vagy viszonylag új versekkel kezdődik a kötet, és később
találkozhatunk benne a régebbiekkel. A könyvet olvasva, amely a pályát ilyen
sajátosan követi végig, az tűnik ki rögtön egy nagy merítésből, hogy milyen sok
ebben a költészetben a bensőséges, sajáttá lett világirodalmi áthallás és inspiráció, versek, költők tudatos felidézése. Rengeteg ilyen szólam
merül fel a kötetben, amit végig lehet kísérni, s amelyek mind sajátosan de
természetesen épülnek be Kodolányi Gyula költészetébe. Mennyi ebben a játék, hogy
a költő szándékosan nyílik fel bizonyos műveknek, és hagyja, figyeli, hogyan hatnak
rá? Milyen értelemben nevezhető ez hatásnak?
K.Gy.: A hatás szó kétarcú,
veszélyes. Nagyon vissza tudnak élni vele az irodalomtörténészek, kritikusok.
Most olyan költőkről beszélünk, akiknek hangját, hullámzását befogadtam és
átengedtem magamon, és ezt igen gyakran jelzem is. Ezek nem pusztán külföldiek.
Magyarok is vannak természetesen, vannak magyar költészeti áthallások is a
verseimben, de kétségtelen, hogy a pályám elején nagyon nagy jelentősége volt
számomra a kortárs amerikai költőknek, akik közül sokakat személyesen is a barátomnak mondhattam, mondhatok.
De így hatott rám a francia prózavers is, és az improvizációkat író költők. De
mindez, én azt gondolom, ezek szintetikusan belekerültek egy spektrumba, ami az
én személyes és magyar spektrumom.
V.T.Zs.: Hogy ha már Az Üzenetek W.Sh.-től című szonettciklusról kezdünk beszélni,
vagy magáról Shakespeare-ről, azért ez
egyfajta képzeleti, beleérzési játék is, amelynek során egy kicsit belebújik az
ember a másiknak a bőrébe, és ez sosem állt távol magától a műfordítástól sem. Szóval,
hadd kérdezzek rá ismét a játék szerepére.
K.Gy.: Közhely, hogy nem lehet
a művészetet szétválasztani a játéktól – de ritkán beszélünk ennek mértékéről,
jelentőségéről. Hogy úgy mondjam, a játék nagyon komoly és nemes dolog. Vannak például
programszerűen komoly művészek, akikkel kapcsolatban eszünkbe sem jutna a játék
szerepe, holott, ha megnézzük, helye van náluk is. A mesterségnek az egyik alapeleme
a játék, a kisérletezés. A játék eleme felbukkan a formateremtésben is, hiszen
a művészet forma nélkül nem létezik. Tehát még a látszólag a legszabadabb
formájú művek is olyan alkotások, ahol nagyon fontos szerepet játszik a
struktúra. Ahol struktúra van, ott már ismétlések lépnek be, ott már belépnek
azok modulációi. A másik lehetőség, ami határtalan, az a nyelvvel való játék. A
szavak jelentéseiben való elmélyedés, amikor a költő ráérez, hogy egy szó
mögött fölcsillan az egész múltja, etimológiája. Az, hogy ezt a szót a nyelvünk
több ezer év óta hozza magával és mi minden rakódott rá. És természetesen ugye,
ez az angol nyelvvel is csaknem így van esetemben, amit tényleg elég behatóan ismerek. Nem kérdés,
hogy én sokaknál nagyobb teret engedek a játéknak tudatosan is az írásban – és
a vers ezt meghálálja, mert ez az oldottság nyit fel új belső tereket, és
felismerésekkel ajándékoz meg.
V.T.Zs.: Már beszélgettünk más alkalommal is ezekről a Shakespeare-szonettek
ihlette versekről, de beszéljünk azért újból róluk, hiszen ezek egy nagyon
fontos és hosszú korszakot nyitottak az Ön pályáján, az elmúlt hét évet.
K.Gy.: Én magam is szívesen hoztam ezeket ezúttal is a középpontba, mert költőileg engem ez a ciklus foglal le ebben a pillanatban, mert ezt a ciklust még mindig írom. S ezért is tettem ezeket a verseket a kötet élére, mert azt gondolom, hogy az olvasó is meg fogja érezni, azt, hogy itt egy nagyon eleven, élő dologról van szó, ami a költőt nagyon izgatja. Nagyon sok fajta ihlet bukkant fel ezekben a versekben, amióta a sorozatot írom, de már azt megelőzően is, amikor belsőleg készültem erre a feladatra. Talán merészség ezt mondani, de mint egy személyes barát, oly közel kerültem nemcsak a költő Shakespearehez, az emberhez is. Ösztönös sejtéseim vannak róla. Érzem, „mi fér bele” ebbe a személyiségbe, és mi nem. Holott a versek megírásához talán ez nem is okvetlenül lett volna szükséges. De hát berántott az örvény. Shakespeare alakját rengeteg utólagos ferdítés meg legenda veszi körül, és ezek között vannak tetszetős és divatos spekulációk, mert minden kor a saját tükrét keresné benne. De a valóság az, hogy ha akarunk, nagyon sok biztosat tudhatunk meg róla. Noha nem hagyott hátra egyetlen személyes iratot sem, sokszáz helyen említik meg őt életében a legkülönfajtább iratokban Angliában – levelekben, naplókban, színlapokon, cenzori engedélyeken, periratokban, pamfletekben és kritikákban. És miután Anglia szerencsésebb történelmű ország és az angol irattárakat nem dúlták fel évtizedenként vagy évszázadonként és nem égettek mindent föl és nem szórtak mindent szét hódítók és elvakult boszorkányüldözők, fantasztikusan izgalmas dolgok kerülnek elő még manapság is, és ezeket a Shakespeare filológusok összerakják, mint ahogyan a detektívek raknak össze egy személyiségképet a bűnözőről és kialakul valami. Tehát Shakespeare figurája összerakható a rengeteg apró említésből és azt gondolom, hogy egy kellően empatikus író élővé tudja álmodni.
Gondolom, hogy fontos ez az emberi közelség, még akkor is, ha a versciklus ihletét nem Shakespeare, az ember élete, hanem a páratlan szellemi és nyelvi erejű költő szavai adják.
Azért is megkapó ez a személyiség, mert nagyon mai ember is volt ő, egy bonyolult, veszélyes korban. Nem véletlen, hogy Harold Bloom Shakespeare-könyvének ez az alcíme: Az emberi feltalálása. Bloom a drámákat tárgyalja, amelyek mai érvénnyel, zseniális pszichológiával teremtik meg az emberi indítékok, karakterek sokarcúságát. Az Erzsébet-kor nagyon hasonlatos volt a mi 50-es, 60-as éveinkhez akár, hiszen Anglia akkoriban rendőrállam volt, amelyben a katolikusokat, „kémeket”, de még a szélsőséges protestánsokat is üldözték. Shakespeare családja egy titkos katolikus család volt – a költőnek több oldalági rokonát kivégezték, mint katolikus papot vagy jezsuita térítőt. Tehát ő úgy keveredett bele Londonban a legmagasabb arisztokrata és írói, tudósi köröknek a társasági életébe és szellemi életébe, hogy családjáról, rokonságáról bölcsebb volt hallgatnia. Bölcsebb volt előadnia a bámész és elfogódott vidéki opportunistát, aminek irígyei csúfolták. Átélte a kor összes félelmét és szörnyű feszültségét, de egy lépés távolságot tartott mindettől, hogy őbenne összeállhasson a teljes kép, az a teljes kép, ami az akkori Anglia volt, a tömérdek feszültségével, sírásával és nevetésével. Hiszen az egyik oldalon ott voltak a katolikusok, akik azért még erősek vidéken, egy másik oldalon pedig már ott gyűlik Cromwell szélsőséges puritánjainak a tábora, és Shakespeare pontosan látja, hogy ezek a puritánok át fogják venni a hatalmat és be fogják tiltani a színházat és ez az egész óriási Erzsébet-kori virágzás el lesz tüntetve a föld színéről. Meg vagyok róla győződve, hogy emiatt a végzetes sejtés miatt hagyta abba az írást ereje teljében, aránylag fiatalon. Szemben barátjával, Ben Jonsonnal, ő már nem akart részt venni a Stuartok üres és nagyzoló barokk közjátékában, amelyben a bombasztikus látvány vette át az irodalom szerepét. De nyilván az ízlése is idegenkedett mindettől.
K.Gy.: Én magam is szívesen hoztam ezeket ezúttal is a középpontba, mert költőileg engem ez a ciklus foglal le ebben a pillanatban, mert ezt a ciklust még mindig írom. S ezért is tettem ezeket a verseket a kötet élére, mert azt gondolom, hogy az olvasó is meg fogja érezni, azt, hogy itt egy nagyon eleven, élő dologról van szó, ami a költőt nagyon izgatja. Nagyon sok fajta ihlet bukkant fel ezekben a versekben, amióta a sorozatot írom, de már azt megelőzően is, amikor belsőleg készültem erre a feladatra. Talán merészség ezt mondani, de mint egy személyes barát, oly közel kerültem nemcsak a költő Shakespearehez, az emberhez is. Ösztönös sejtéseim vannak róla. Érzem, „mi fér bele” ebbe a személyiségbe, és mi nem. Holott a versek megírásához talán ez nem is okvetlenül lett volna szükséges. De hát berántott az örvény. Shakespeare alakját rengeteg utólagos ferdítés meg legenda veszi körül, és ezek között vannak tetszetős és divatos spekulációk, mert minden kor a saját tükrét keresné benne. De a valóság az, hogy ha akarunk, nagyon sok biztosat tudhatunk meg róla. Noha nem hagyott hátra egyetlen személyes iratot sem, sokszáz helyen említik meg őt életében a legkülönfajtább iratokban Angliában – levelekben, naplókban, színlapokon, cenzori engedélyeken, periratokban, pamfletekben és kritikákban. És miután Anglia szerencsésebb történelmű ország és az angol irattárakat nem dúlták fel évtizedenként vagy évszázadonként és nem égettek mindent föl és nem szórtak mindent szét hódítók és elvakult boszorkányüldözők, fantasztikusan izgalmas dolgok kerülnek elő még manapság is, és ezeket a Shakespeare filológusok összerakják, mint ahogyan a detektívek raknak össze egy személyiségképet a bűnözőről és kialakul valami. Tehát Shakespeare figurája összerakható a rengeteg apró említésből és azt gondolom, hogy egy kellően empatikus író élővé tudja álmodni.
Gondolom, hogy fontos ez az emberi közelség, még akkor is, ha a versciklus ihletét nem Shakespeare, az ember élete, hanem a páratlan szellemi és nyelvi erejű költő szavai adják.
Azért is megkapó ez a személyiség, mert nagyon mai ember is volt ő, egy bonyolult, veszélyes korban. Nem véletlen, hogy Harold Bloom Shakespeare-könyvének ez az alcíme: Az emberi feltalálása. Bloom a drámákat tárgyalja, amelyek mai érvénnyel, zseniális pszichológiával teremtik meg az emberi indítékok, karakterek sokarcúságát. Az Erzsébet-kor nagyon hasonlatos volt a mi 50-es, 60-as éveinkhez akár, hiszen Anglia akkoriban rendőrállam volt, amelyben a katolikusokat, „kémeket”, de még a szélsőséges protestánsokat is üldözték. Shakespeare családja egy titkos katolikus család volt – a költőnek több oldalági rokonát kivégezték, mint katolikus papot vagy jezsuita térítőt. Tehát ő úgy keveredett bele Londonban a legmagasabb arisztokrata és írói, tudósi köröknek a társasági életébe és szellemi életébe, hogy családjáról, rokonságáról bölcsebb volt hallgatnia. Bölcsebb volt előadnia a bámész és elfogódott vidéki opportunistát, aminek irígyei csúfolták. Átélte a kor összes félelmét és szörnyű feszültségét, de egy lépés távolságot tartott mindettől, hogy őbenne összeállhasson a teljes kép, az a teljes kép, ami az akkori Anglia volt, a tömérdek feszültségével, sírásával és nevetésével. Hiszen az egyik oldalon ott voltak a katolikusok, akik azért még erősek vidéken, egy másik oldalon pedig már ott gyűlik Cromwell szélsőséges puritánjainak a tábora, és Shakespeare pontosan látja, hogy ezek a puritánok át fogják venni a hatalmat és be fogják tiltani a színházat és ez az egész óriási Erzsébet-kori virágzás el lesz tüntetve a föld színéről. Meg vagyok róla győződve, hogy emiatt a végzetes sejtés miatt hagyta abba az írást ereje teljében, aránylag fiatalon. Szemben barátjával, Ben Jonsonnal, ő már nem akart részt venni a Stuartok üres és nagyzoló barokk közjátékában, amelyben a bombasztikus látvány vette át az irodalom szerepét. De nyilván az ízlése is idegenkedett mindettől.
V.T.Zs.: Látom, egész estét tölthetnénk el ezzel a témával. De engedje meg, hogy
visszatérjek fiatalsága modern hatásaihoz. Ugye, volt annak idején az elveszett
nemzedék? Akik visszatértek Amerikából Európába. Megpróbálták megkeresni a modern
francia gyökereket. És az előbb szintén a franciák is szóba kerültek, akik
erősen Amerika felé fordultak a 60-as, 70-es években. Tehát hogy minthogyha
volna a modern irodalomban egy kölcsönhatás az amerikai és a francia között, amelynek
iránya váltakozó. Magyar költő esetében hogyan működik mindez? Melyek az élő
kapcsolatok?
K.Gy.: Valóban, 1960-ig az amerikaiak nagyon figyelnek Párizsra – szinte jobban, mint az angolokra, bár egyes britek – írek! - , Joyce, Beckett és Durrell hatása is erős rájuk. A hatvanas évek közepén azonban, amikor az egzisztencializmus kifáradt, a franciák fordulnak Amerika felé. Körülbelül akkor, amikor mi is felismerjük, itt Magyarországon, az amerikai művészet meghatározó impulzusait – erről sokat írtam Amerika ideje című esszékötetemben. Másfelől, nyilvánvaló az, hogy a francia költészet és szellem hatása mindig nagyon erős maradt a magyar költészetre – bár a viszonyról a francia földön is sikeres Illyés azt írta egyszer egy keserű pillanatában, hogy az egyoldalú szerelem maradt. Mégis, meghatározó az ízlésünkben a francia igazodás, és ennek szerintem mélyebb mentális okai vannak, mint a napi divatok. Mostanában ugyan felbukkant egy törekvés, amely a magyar irodalom élő kapcsolatait át akarja orientálni a tényleges és metaforikus Berlinre, azonban én úgy látom Hamvassal és Babitssal és másokkal, hogy a magyar temperamentum és a magyar irodalmi tradíció igazából latinos, a mediterráneum és a latin áttetszőség és ráció felé nyitott hagyomány, amely vonzódik az érzékelés angolszász zsenialitásához is. Az oroszhoz meg az amerikaihoz is. Legkevésbé a német irodalomhoz. Így látom ezt, bár Rilkét nagyon szeretem. Hiba volna organikus kötődéseinket elvágni, de nem is fognak azok elszakadni, olyan régiek és erősek.
V.T.Zs.:Hogyan látja a viszonyát, mint költő, a posztmodernséghez?
K.Gy.: Kérdése jogos, éppen az Üzenetek kapcsán. Nyilván posztmodern érzékenység is munkál bennem e szonettek írásakor, miközben a posztmodern filozófia java része számomra érdektelen, az életérzés programként taszító. Mégis, nem vitás, hogy sajátosan posztmodern vonás az, hogy nagyon érzékeny vagyok arra, hogy az emlékezetes szöveg, úgy, ahogy egyszer kimondták és leírták, páratlan hitelességet és energiákat foglal magában. És izgat az, hogy ha azt behelyezzük egy másik környezetbe, akkor abból mi lesz? Tovább tudjuk-e éltetni, ki tudunk-e belőle hozni másfajta szikrákat, energiákat. Hiszen erről is szó van a Shakespeare szonettekből vett félmondatok esetében, amelyekre egész verseket tudok írni. Tehát egyszerre van ott a shakespeare-i világ, az én világom is, a régi és mai angol világ, de ez a magyar világ is. Nagyon sok mindent lehet beleszőni e szonettekbe, nagyon sokféle verseket lehet írni e félsorok inspirációjából. A rövid válaszom tehát az, hogy nem kérdés, én is korom gyermeke vagyok.
V.T.Zs.: Fontosabb-e ez a Shakespeare-inspiráció, vagy a hagyományhoz való viszony, a modernista hatásnál, amely a 70-es években éltette verseit?
K.Gy.: Nem hiszem, hogy a választóvonal oly éles volna korai és kései költészetem közt. Erre később még visszatérnék. De nem vitás, hogy most, e pillanatban számomra ez az inspiráció fontosabb, mint az amerikai költészeti hatás. Nem fontosabb, mint amilyen az volt nekem a 70-es években. Ugyanolyan fontos. De most ez az, amiben bennem igazán él. Nem vitás, valamilyen értelemben avantgárd költő voltam a pályám elején, szabad verseket írtam, improvizációkat, prózaverseket, noha én annak mindig tudatában voltam, hogy a hangzásban ott van, ott kell legyen mindig az egész régi magyar költészet is. Aztán, 1990 után, látszólag hirtelen, egy más fázisba került az életem, és az ízlésem is bizonyos mértékig, mert hiszen elkezdtem szonetteket írni, rímes szonetteket a 90-s években, amit el sem tudtam volna korábban képzelni. A mostani ciklus, az Üzenetek W.Sh.-tól, szonettekből áll – ugyan rímtelenek, de szonettek ezek. A múlt most sokkal fontosabb lett nekem, és minél idősebb vagyok, annál inkább. A klasszikusok, elődeink, magyarok és a nem magyarok, olyan remekműveket alkottak, amelyekhez újra meg újra visszatérhetünk, s amelyek nélkülözhetetlenek nekünk. És ezekben a visszatérésekben tömérdek tápláló forrás buzog fel.
K.Gy.: Valóban, 1960-ig az amerikaiak nagyon figyelnek Párizsra – szinte jobban, mint az angolokra, bár egyes britek – írek! - , Joyce, Beckett és Durrell hatása is erős rájuk. A hatvanas évek közepén azonban, amikor az egzisztencializmus kifáradt, a franciák fordulnak Amerika felé. Körülbelül akkor, amikor mi is felismerjük, itt Magyarországon, az amerikai művészet meghatározó impulzusait – erről sokat írtam Amerika ideje című esszékötetemben. Másfelől, nyilvánvaló az, hogy a francia költészet és szellem hatása mindig nagyon erős maradt a magyar költészetre – bár a viszonyról a francia földön is sikeres Illyés azt írta egyszer egy keserű pillanatában, hogy az egyoldalú szerelem maradt. Mégis, meghatározó az ízlésünkben a francia igazodás, és ennek szerintem mélyebb mentális okai vannak, mint a napi divatok. Mostanában ugyan felbukkant egy törekvés, amely a magyar irodalom élő kapcsolatait át akarja orientálni a tényleges és metaforikus Berlinre, azonban én úgy látom Hamvassal és Babitssal és másokkal, hogy a magyar temperamentum és a magyar irodalmi tradíció igazából latinos, a mediterráneum és a latin áttetszőség és ráció felé nyitott hagyomány, amely vonzódik az érzékelés angolszász zsenialitásához is. Az oroszhoz meg az amerikaihoz is. Legkevésbé a német irodalomhoz. Így látom ezt, bár Rilkét nagyon szeretem. Hiba volna organikus kötődéseinket elvágni, de nem is fognak azok elszakadni, olyan régiek és erősek.
V.T.Zs.:Hogyan látja a viszonyát, mint költő, a posztmodernséghez?
K.Gy.: Kérdése jogos, éppen az Üzenetek kapcsán. Nyilván posztmodern érzékenység is munkál bennem e szonettek írásakor, miközben a posztmodern filozófia java része számomra érdektelen, az életérzés programként taszító. Mégis, nem vitás, hogy sajátosan posztmodern vonás az, hogy nagyon érzékeny vagyok arra, hogy az emlékezetes szöveg, úgy, ahogy egyszer kimondták és leírták, páratlan hitelességet és energiákat foglal magában. És izgat az, hogy ha azt behelyezzük egy másik környezetbe, akkor abból mi lesz? Tovább tudjuk-e éltetni, ki tudunk-e belőle hozni másfajta szikrákat, energiákat. Hiszen erről is szó van a Shakespeare szonettekből vett félmondatok esetében, amelyekre egész verseket tudok írni. Tehát egyszerre van ott a shakespeare-i világ, az én világom is, a régi és mai angol világ, de ez a magyar világ is. Nagyon sok mindent lehet beleszőni e szonettekbe, nagyon sokféle verseket lehet írni e félsorok inspirációjából. A rövid válaszom tehát az, hogy nem kérdés, én is korom gyermeke vagyok.
V.T.Zs.: Fontosabb-e ez a Shakespeare-inspiráció, vagy a hagyományhoz való viszony, a modernista hatásnál, amely a 70-es években éltette verseit?
K.Gy.: Nem hiszem, hogy a választóvonal oly éles volna korai és kései költészetem közt. Erre később még visszatérnék. De nem vitás, hogy most, e pillanatban számomra ez az inspiráció fontosabb, mint az amerikai költészeti hatás. Nem fontosabb, mint amilyen az volt nekem a 70-es években. Ugyanolyan fontos. De most ez az, amiben bennem igazán él. Nem vitás, valamilyen értelemben avantgárd költő voltam a pályám elején, szabad verseket írtam, improvizációkat, prózaverseket, noha én annak mindig tudatában voltam, hogy a hangzásban ott van, ott kell legyen mindig az egész régi magyar költészet is. Aztán, 1990 után, látszólag hirtelen, egy más fázisba került az életem, és az ízlésem is bizonyos mértékig, mert hiszen elkezdtem szonetteket írni, rímes szonetteket a 90-s években, amit el sem tudtam volna korábban képzelni. A mostani ciklus, az Üzenetek W.Sh.-tól, szonettekből áll – ugyan rímtelenek, de szonettek ezek. A múlt most sokkal fontosabb lett nekem, és minél idősebb vagyok, annál inkább. A klasszikusok, elődeink, magyarok és a nem magyarok, olyan remekműveket alkottak, amelyekhez újra meg újra visszatérhetünk, s amelyek nélkülözhetetlenek nekünk. És ezekben a visszatérésekben tömérdek tápláló forrás buzog fel.
V.T.Zs.: Valamiképpen, amikor egy ilyen nagy időt felölelő kötetet összeállít az
ember, szembesülni kell a régi versekkel, szembesülni kell azzal, hogy amit ma
csinálok, megtettem volna-e tizen-, húsz évvel ezelőtt?
K.Gy.: Ebből a kötetből kihagytam
műveket, de egyiket sem igazán azért, mert nem vállalom ma… Már bánom is a
rövidítést. Nálam a rostálás a versírás előtt vagy közben is történik, nemcsak
utána - én ezért is publikálok kevés verset. Ez alkati kérdés. És amit kiadtam
eddig a kezemből, amiatt még ritkán kellett utólag szégyenkeznem. És a kérdés
mögött ott bújik meg egy másik kérdés, hogy hol rejlik az egysége egy ilyen
költészetnek, amelyben a ritka megszólalás mellett ilyen nagy a műfaji
változatosság, és annyi változás történik a pálya során a formában is. Én azt
gondolom, hogy igazából a hangzás az, ami keveset változik, ami a változatokban
állandó marad. Írtam már egy-kétszer arról mások kapcsán, pl. Kántáló költők című írásomban, hogy
számomra egy író vagy egy költő műve elsősorban egy hangzást jelent. Olyan ez,
mintha itt ülne szemben velem, és úgy olvasna fel, és én behúnyt szemmel is
ráismernék. Tehát a hang és a költő személyisége nagyon összefonódik és csak
annak a költőnek hiszek, akinek saját hangja van. Szeretném hinni, hogy ami
összeköti a Járj merre tetszik
verseit, az egy költői hanghordozás, ami talán nem változott a fentiek miatt. Ezen
túl pedig, az olvasó észreveszi, hogy ugyanazok a szellemi kérdések és a
léleknek ugyanazok a problémái érdekelnek engem ma, mint negyven évvel ezelőtt.
V.T.Zs.: Szeretné ezt hinni, vagy tárgyilagosan is így lát rá az ember a
pályájára így visszanézve, ennyi idő után?
K.Gy.: Én látom, hogy 35 éves
koromban, tehát eddigi életem félútján, ugyanott voltam a fejemben, mint ahol
most. Csak annyi történt, hogy mindaz,
amit akkor, fiatal költőként, intellektuálisan éltem át, értettem meg, az a
90-es években, amikor a Plótinosz-szonetteket írtam, spirituálisan lett az
enyém, most pedig ezekkel a Shakespeare-szonettekkel, úgy érzem, hogy sokkal fájóbban, de sokkal több fénnyel
is talán, most inkább a szívemből szólalnak meg ezek a témák. Persze ez
leegyszerűsítés - de mintha nálam idős koromban vette volna át a szólamot a
szív, nem annyira fiatal koromban.
V.T.Zs.: Azért nagyon furcsa lehet ezzel szembesülni, és hogy még
mindig ennyire elragadja a Shakepeare-téma. És nagyon elragadja, hiszen
állandóan újra és újra visszatérünk ezekre a Shakespeare-szonettekre.
K.Gy.: De elgondolkodtató,
hogy tulajdonképpen ugyanazok a kérdések merülnek bennem föl a
Shakespeare-inspirációban, mint például 1975-78-ban a Noah
Webster-inspirációban, amikor egy sor igen játékos, abszurd prózaverset írtam
egy régi amerikai szótáríró maszkjában. A fő téma ott is a személyiség
sokarcúsága volt - igazából az, hogy hány énünk van. Aztán a világban való feloldódás,
és annak akadályai. Hogy nincsen idő, mindig ugyanabban a lelki és kozmikus
térben éltünk, és fogunk élni újra. Engem költőként mindig ezek a dolgok
érdekeltek. Ugyanabban a problematikában forog a költői gondolkodásom ma, mint harminc-negyven
évvel ezelőtt.
V.T.Zs.: És meddig foglalkozik még ilyen átfűtötten ezekkel a
Shakespeare-szonettekkel? Évekkel ezelőtt beszélünk róla utoljára, és ennyire lelkesnek akkor
sem hallottam.
K.Gy.: Hát az a helyzet, hogy
most „benne vagyok”. De van egy pontja a művészi munkának, a versírásnak, ami
teljesen irracionális és ami, ha valami, ez teljesen a hatalmunkon kívül van.
Ez pedig az, hogy meddig tart majd egy inspiráció. Mert most ilyen átfűtötten
beszélek erről az úgynevezett Shakespeare-ciklusról. És lehet, hogy egy hónap múlva már nem fogok tudni egy sort sem
írni ebben az inspirációban, mert valami történik velem, amit most én még nem
látok, és hirtelen ezt a dolgot mintha elvágták volna. Kihűl bennem a téma, vagy
kiszárad, vagy elszakad, és már egész másra figyelek. Ezt szoktuk úgy mondani,
egyáltalán nem pusztán csak idézőjelben és nem ironikusan, hogy a Múzsa
szeszélyes - akár a pszichére gondolok, akár egy pillanatnyi Múzsa-alakra az
életemben.
V.T.Zs.: De ez félelmetes is.
K.Gy.: Valóban félelmetes. Ahogy
hirtelen elkap bennünket valami, egy ihlet, ugyanúgy egyszer hirtelen magunkra
hagy. Valami enyhítheti ezt a félelmetes kiszolgáltatottságot – a költő tudatos
lelki tréningje. Addig tud az ember verset írni, én legalábbis, amíg fenn tudom
magamban tartani azt a típusú kontemplációt, amelyben a Múzsát itt tudom
tartani – vagyis kapcsolatban maradok a pszichében kavargó dolgokkal, oda tudok
jutni a forráshoz újra meg újra. Ehhez persze nagy csendek kellenek és
hallgatások, és oldottság, amelyben magunkhoz tudjuk engedni az új élményeket.
Az ember ilyen módon próbálja fenntartani az inspirációt, ami lényegében a
formának és a léleknek is az inspirációja. De mégis előfordulhat, hogy itt hagy
hamarosan.
V.T.Zs.: Egy-két kulcsszó elhangzott. Az avantgárd, a posztmodern, az
intellektuális költészet, egyáltalán az intellektus a költészetben, nyilván
ezeket bizonyos értelemben gondolja, illetve tartja magára illőnek, de akkor
ezt fejtsük is ki, hogy pontosan hogyan?
K.Gy.: Az én saját személyes
módomon, amint arra már céloztam. Ha az ember pályája elég hosszú, akkor
végigcsinál néhány kordivatot, de ez csak akkor hiteles és meggyőző, hogy ha a
versekben mindig ott van az a személyiség, amelyik igazából alkatában nem
változik meg. És egy nyelvezet, amelyik alkatában nem változik meg, egy
mondatfűzés, amelyik nem változik meg az intonációjában. Egyébként a
kordivatokat az ember nem szabad eltúlozza. Ezekre azért lehet szükségünk, mert különösen amikor fiatalok
vagyunk, ezek is gerjesztenek bennünk olyan energiákat, amelyekből művek jönnek
létre. De azért azt mindig tudnunk kell, hogy eljön a pillanat, amikor az ember
ezeket elengedi, amikor ezek már nem fontosak. Nem fontos az, hogy én avantgárd
vagy posztmodern vagyok-e. Ezek fontosak lehettek a pillanatban, mert volt
felhajtó erejük - de azt gondolom, hogy erről a pontról visszanézve az az érdekes,
hogy a vers, ami létrejött ezekben a korszakokban, az maradandó-e, vagy nem. Az
avantgardizmus, mint minden művészeti dogma, életszerűtlen lesz, amikor túléli
önmagát.
V.T.Zs.: Vagy lehet, hogy arról is szó van, hogy az, hogy avantgárd-e valaki, az
egy vele született dolog, tehát egy személyiségfajta.
K.Gy.: Biztos, hogy az új
keresése, az énemnek a sok formában való megélése, nekem alaptulajdonságom.
Bizonyos, hogy ez így van. De azért nem önmagáért. Ezeknek a lázadásoknak erkölcse
volt, tehát akkor lenni avantgárdnak, a 70-s években, amikor én írni kezdtem - most
a modernizmus második nagy divatjáról beszélünk, ami az 50-es, 60-as években
indult el. Ennek volt erkölcse, és itthon meg még inkább volt egy különös
erkölcse. De azt gondolom, hogy mindebben elsősorban az volt a fontos, hogy
nagyon nagy ablakokat nyitott minden irányban azokban az években a magyar
költészetben az előttem járó nemzedék, s aztán mi is. Tehát, hogy megértessem,
hogy mit mondok: nekem az igazából mindegy, hogy például Juhász Ferencet
avantgárdnak nevezzük-e, vagy Pilinszky Jánost, vagy Nagy
Lászlót. Ezek a költők óriási nagy nyitásait teremtették meg
a magyar költészetnek és a magyar irodalomnak – olyan termékenységgel, olyan
kivirágzással, ami páratlan volt a világon, bizonyosan mondhatjuk. Kitörtek az
elzártságból, látni akarták azt, hogy mi történik a világban – és mindjárt
világraszólót léptek. S ezt kétségtelenül valami ellen is tették, a nap politikai és esztétikai parancsai ellenében.
A költészet a világnak olyan részeit
vette birtokba velük, ahova eddig nem tudott behatolni, s ez felszabadítóan
hatott, modernizmuson innen és túl, politikán innen és túl.
V.T.Zs.: És ma minek van meg az erkölcse? Vagy mihez kell tartsa magát a költő,
vagy mihez tartja magát Kodolányi
Gyula, mint költő?
K.Gy.: Számomra a hagyomány
nagyon fontos lett. A hagyományt úgy fogalmazom meg, hogy változás az állandóságban,
állandóság a változásban. Ha végigtekintek a költészet vagy a művészetek
történetén, akkor ezt látom. Tehát valami mindig megváltozik és valamit mindig
tovább viszünk. És lehetséges, hogy a 70-es években fontosabb volt számomra a
változás az állandóságban. Most pedig fontosabb az állandóság a változásban.
Tehát most fontosabb nekem az, hogy fölfedezzem, hogy valaki, aki sok évszázaddal
ezelőtt élt, vagy akár két ezer éve, az tulajdonképpen mennyire hasonló volt
hozzám.
2012 február
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)